Március 15-ére gondolva Kossuth, Széchenyi, Batthyány, Petőfi vagy Bem mellett Szent Jánosra, Berzsenyi Dánielre és Tamási Áronra is gondolok.
Szent János evangéliuma írja, hogy senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Az 1848. március 15-én kitört forradalom és szabadságharc sok áldozatot követelt. Sokan adták az életüket azért, hogy az ország szabad és független legyen. Az ország, amelyben a fiaik, lányaik, rokonaik és barátaik éltek. A forradalom és szabadságharc hősei abból merítettek erőt, hogy hittek abban, hogy a barátaikért, a barátaik jövőjéért hozott áldozat nem hiábavaló.
Manapság talán kevésbé vagyunk képesek áldozathozatalra. De ha valakikért, akkor a barátainkért, a szeretteinkért mi is képesek lehetünk nagy és fontos tettekre. Mert az ország, a haza elsősorban ezt jelenti. Embereket, akiket szeretünk. Akiket ismerünk. Akik fontosak nekünk. Több az ország, mint a politikusai. Több a nemzet, mint a pártok. Az ország, a nemzet, a haza mi vagyunk. A benne élő emberek. A kérdés csak az, hogy tudunk-e érte élő emberek is lenni, ha a helyzet azt kívánja? Szerintem 1848 egyik legfontosabb üzenete ez: ne csak a hazában, hanem a hazáért élő emberek legyünk. Patetikus? Talán. Giccses? Talán. De Petőfi, Batthyány, az aradi tizenhárom az életét adta ezért a pátoszért. Ezért a „giccsért”. Ha a barátaik vagyunk, tisztelettel kell adóznunk emlékük előtt. És megköszönni az áldozatukat. Amit értünk, kései barátaikért is hoztak.
Berzsenyi Dániel a Magyarokhoz írott ódájában teszi fel a kérdést, hogy „Mi a magyar most?” 1848 egyik nagy kérdése hasonló volt: ki a magyar most? A válasz pedig ez: magyar az, aki annak vallja magát. Aki kiáll a magyar szabadság és a magyar függetlenség mellett. Aki fontosnak, értékesnek tekinti a magyarságot. Aki büszke a magyarságra, a magyarságára, azzal együtt is, hogy „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”.
Magyarnak lenni nem faji kérdés. Nem etnikai kérdés. Hanem választás kérdése. Elköteleződés kérdése. Így, ebben a nemes értelemben lehetett magyarrá a lengyel Bem. A szerb Damjanich. Az aradiak közül Leiningen-Westerburg, Poeltenberg vagy Knezic Károly. Ők a magyarságot választották, a magyarság pedig őket választotta. De így magyar Petőfi, a félig szerb, félig szlovák származású alföldi fiatalember is. Ez a szív magyarsága. A léleké. Sorsközösség vállalás mindazokkal, akik hasonlóan éreznek. Ez is 1848 üzenete.
Tamási Áron ismert gondolata szerint „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Otthon. A hely, amely más, mint a többi. Ahová emlékek, hagyományok, történetek kötnek. Ahol „élned, halnod kell”. Ahol otthonosan érzed magad. Ahol nem vagy idegen. Ahol az ősök tanítása és az utódok iránti felelősség tölti be a levegőt. A hely, amelyet megörököltünk, és amelyet tovább adunk.
1848 az otthon iránti szeretetről, az otthon védelméről is üzen. Arról, hogy veszély, fenyegetettség esetén meg kell védeni az otthonunkat. Amely mindig megvéd, megóv minket. Az otthontalanságtól, az elveszettségtől, a gyökértelenségtől. Ez az otthon hazája magyarnak, zsidónak, cigánynak, svábnak, szlováknak, szerbnek, horvátnak, románnak és ruszinnak egyaránt. Mindenkinek, aki otthont talált benne a történelem zivataros századaiban. Aki építi, gyarapítja, elfogadja értékeit és aki az életét képes adni érte. Aki elkötelezte magát mellette. A magyar történelem erről szól. Otthont teremteni, otthont adni, otthont megvédeni. Együtt, hiszen ez közös hazánk évszázadok óta.
Áldozathozatal, barátok, hazáért való élet, elköteleződés a magyarság sorsközössége mellett, az otthon szentsége. Ezekről szól 1848. március 15-e, és az utána következő szabadságharc.
Rajtunk múlik, hogy komolyan vesszük-e ezeket az üzeneteket.”