A víz a kezdet és a vég. Egyrészt az égből hulló, életet adó eső. A megtermékenyítés. Másrészt a mindent elpusztító özönvíz. A pusztítás. De e kettő között, a megtermékenyítés és a pusztítás között feszül az élet szivárványa. A víz egyszerre a születés és a halál. De a kettő együtt adja az életet. Nem képzelhetők el egymás nélkül. A víz a teljesség, amely öröktől fogva létezik.
A víz a fecsegő felszín és a hallgatag mély. Amikor felszín, akkor árad, és lüktet, és hullámzik. A locska őselem, amely szenvedélyesen rohan, felszíne minden pillanatban változik. Örök mozgás, akár az idő. Amikor a víz mélység, akkor állhatatos, és végleges, és mozdulatlan. Csendes és nyugodt, mint az örökkévalóság. Tükör, amelyben a mindenség titka mutatja meg önmagát.
A víz lehet könnyű és tiszta. Ilyenkor az ember lelát a mélybe. Minden körvonal éles, minden kontúr valóságos. Mint az igazságban. De a víz lehet opálos, ingoványos és iszapos is. Ilyenkor minden elhomályosul, elmosódik. Mint az álomban. Az ember pedig úszik és lebeg igazság és álom között.
A víz élet és pusztulás. Felszín és mélység. Változás és örökkévalóság. Igazság és álom.
A víz minden. Megérdemli, hogy szeressük. Megérdemli, hogy tiszteljük. Megérdemli, hogy vigyázzunk rá.
Mert azért a víz az úr.